Sziasztok! Jézusom!! Ti tényleg olvassátok! *-* Hát nem tudom mit gondoltok az előző részről de azért remélem hogy tetszett! ♥ Most jó sok ihletem van úgyhogy gondoltam folytatom a negyedik résszel! Ami- dobpergést- 2047 szavas lett!!! Remélem örültök :3 A rengeteg késésért gomenasai! Ne nyírjatok ki légyszi! Puszi: Ren Chan ♥
Komizzatok plíííz :D

...

Rémesen éreztem magam. A testem remegett, a sebeim véreztek, fájtak. A zúzódásaim helye belilult. Fáradt voltam és fáztam is. Miért csókoltam meg? Miért hagytam faképnél? Nagyon hiányzott. Az erdő ilyenkor eléggé csendes. Végül is éjfél lehet. Nemsoká elérem az erdő külső kapuját és elvileg -gyakorlatilag nem biztos, de jó lenne- ott kell lennie valami városnak, de minimum egy falunak. Végig túrtam a zsebeim de egy fitying sem volt bennük. Hüledezni kezdtem. Aztán bevillant valami. Hogy lehetek ekkora idióta? Az erdő közepén hagyni egy táskát?? Most mit fogok enni? Hol fogok aludni?? Pazar! A tuti benne maradt...-idegeskedtem. Tovább kutakodtam, de semmit sem találtam. Sírni tudtam volna, de tényleg.- Csak én vagyok ekkora balfék??-gondolkoztam. Ha valaki itt állna előttem akkor biztos röhögne és azt mondaná igen. Aztán kisegítene. Ez a valaki Layla lenne. De ő már nincs itt és sosem lesz itt. Ettől elszomorodtam. Testvéremként szeretem őt. Én szerettem velük lenni...de nem értettem egyet a "munkánkkal". A gondolataimból felébredve megláttam az Nagy Erdő szélét a távolban. Futni kezdtem amennyire csak tőlem tellett, de a végére csak valami kocogás féleséget voltam képes produkálni. Ami végleg letörte a lelkesedésemet az pedig az oldalamba fúródó fájdalom volt, így inkább a sántikálás mellett döntöttem. Itt a fák egyre alacsonyabbak lettek és kezdte a látképet átvenni a mediterránias táj. Amíg magam körüli környezetet- ami mellesleg csodálatos volt-  kémleltem a városlakókon kezdtem gondolkozni. Ha kérdezik mit mondjak? Mi legyen a nevem? Reneé Scarlet? NEM! Nem hívathatom így magam. Nem égetem le Erzát. Nagyon égő lehetne neki, hogy én vagyok a húga, úgyhogy inkább nem. Akkor Tatsumi...Reneé Tatsumi! Annak a családnak már csak egy leszármazottja van! Biztos nem találkozom vele! Az ország másik felében él!- morfondíroztam tovább. Amikor előre tekintettem megláttam a Bosco kikötő várostáblát. Találtam várost! Ez az! Közelebb mentem és végül átléptem az erdő és a város határát. A belváros felé vettem az irányt. Valami fekhelyet kerestem mint egy hajléktalan. Ennél égőbb nem is lehettem volna. Eszetlenül bolyongtam mikor megláttam egy padot! Mostmár tényleg homlesznek érzem magam... Még lehet nem kell a földön lehajtani fejemet. Gondoltam én...

- Pad! Ez az! Lesz hol aludnom- suttogtam magam elé boldogan. Kár hogy a sötétben nem láttam hogy foglalt. Komolyan?!? Mire találtam egy padot... aztán meg kiderült hogy MÁS ALSZIK RAJTA. Szóval már van sorstársam is... sírok. Mi lesz így a hülye fejemmel? Ekkor megpillantottam egy nagy bokrot, mellette egy magas fát. Óh, csak lesz hol aludni!- ujjongtam. A magas fásszárú növény felé vettem az irányt, ásítottam egyet. Egynek ez is megteszi. Így legalább nem lesz feltűnő a hajléktalanságom. Felnézem a lombokra, elég magas növény volt. Komótosan felmásztam a fa legtetejére. Gyönyörű volt a kilátás! A látvány egy pillanatra teljesen elfeledtette velem a történteket és a sérülésimet is. Fel néztem. A fa levelei között foltokban láthattam a gyönyörű csillagos eget! Ezt eddig észre sem vettem! Aztán balra fordítottam a fejemet, láttam a toronyórát ami hajnal kettőt mutatott. Aludni kell! Jóéjt... -Szóltam magamnak. Elkényelmesedtem, amennyire csak lehetett és mély álomba merültem. Most semmit nem álmodtam. Túl fáradt voltam hozzá hogy álmodjak. Vagy nem emlékszem rá. Reggel izomlázzal keltem. Nyolc körül már talpon voltam és próbáltam találni valami értelmes munkalehetőséget. Sajnos nem sok sikerrel. Amikor a piac fele sétáltam, megláttam egy idős hölgyet. Rengeteg csomag volt nála. Itt a lehetőség! Odaszaladtam és azonnal felajánlottam a segítségem. Talán még kicsit túlságosan is rámenős lehettem, de vonakodva elfogadta a segítségem.

- Köszönöm, kedveském!- hálálkodott, szerintem kicsit még rá is színészkedett bár ki tudja. Az út további részét csendben töltöttük. A belvárosban minden ember megbámult. Mondjuk a sebeim, a szakadt ruháim....a kócos hajam. Valószínűleg ez lehetett az indok. De akkor is nagyon rosszul esett. A gondolataim teljesen uralmuk alá vettek és úgy közlekedhettem mint egy zombi. Innen nem sok mindenre emlékszem. Mire végleg feleszméltem már egy sorházas részen jártunk. Mivel a város legszélén lakott így elég messze gyalogoltunk a lábam és az oldalam legnagyobb bánatára. A kertvárosi oldalon sétálgatva a gyönyörű növényeket nézegettem. Mindenfelé rendesen gondozott kerteket véltem felfedezni ami meglepően nagy melegséggel töltötte el szomorkás szívem. Virágok... Otthon.. Míg a kilátásról ábrándoztam, megbökte a könyököm hogy megjöttünk. Mikor a házához értünk jobban végig tekintett rajtam. Megrázta a fejét.- Ezek a mai fiatalok...- mondta a nénike. Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett. Valószínűleg a sebeim és a szakadt öltözékemre érkezett ez a halk kis megjegyzés. Mintha tehetnék róla...Várjunk csak!...Tehetek róla.

- Van még valami amiben segíthetek?- kérdeztem édesen csengő hangon. Először elgondolkozott, hogy meg merjen-e még kérni valamire. A kinézetem és az egészségügyi állapotom nem igazán indokolta.-Amúgy ruhák...lecsrélhetnék mert lenne mire csak éppen...a varázserőm mennyisége nem igazán engedi nekem.-Végül egy kicsit kijjebb húzta magát:

- Ha nem terhellek le nagyon...- sóhajtott- ki tudnál takarítani nálam? A lányom kórházi nővérként dolgozik és sosincs itthon hogy segítsen. 100 ékkövet tudok még felajánlani érte. Meg adok valami rendes ruhát. Meg ehetnél valamit, le vagy fogyva!- aggodalmaskodott. Jó talán tényleg le voltam fogyva de ez egy erős megjegyzés volt. Utálom ha a súlyom miatt meg akarnak tömni kajával mint egy libát.Valószínűleg a véleményem az arcomon is tükröződött mert elnézést kért tőlem. Adott egy kék ruhát hogy legyen. Meg egy fekete magassarkú cipőt. Úgy fogok kinézni mint egy cuki kislány. De néha ilyen is kell. Takarításhoz egy régi mamuszt kaptam és egy kinyúlt régi pólót. A konyhában kezdtem. Alig pár négyzetméteres kis szoba volt belesűrítve az ebédlővel. A parányi kis területet elég egyszerű volt kitakarítani. Először a mosogatóhoz léptem, megnyitottam a csapot, egy kis mosogatószert tettem a szivacsomra és nyugodtan törölgetni kezdtem azt a két árva tányért ami a mosogatóban éktelenkedett.- a hab egy kicsit csípte a kezemen a sebeket- Óvatosan eltöröltem őket és körülnéztem a konyhában. Minden szekrény üveges ajtajú volt. A két tányért a kezemben szorongatva léptem a legtávolabbihoz és behelyeztem őket a helyükre. Mintha otthon lennék...! Pár könnycsepp szökött a szemembe. Hiányoztak a barátaim, a lakásom.... az ÉLETEM. De másrészről nem bántam a változást. Hiba volt amit akkor tettem. A sós cseppek időközben lefolytak az arcomról, gyorsan letöröltem őket. Dolgoznom kell! Ezek után inkább csak port töröltem, ami elég uncsi volt. "Oh, hogy én mennyire utálok port törölni!" Mondogattam minden egyes alkalommal ahányszor tüsszentettem egyet. Amikor végeztem a konyhával a fürdőszobába mentem. Először a vegyszereket kerestem. De nem találtam mást csak szappant. Ez is megteszi- suttogtam halkan. Egy vödörbe tettem a szappant és még egy kis meleg vízzel egészítettem ki, megfogtam egy rongyot és elkezdtem végig suvickolni a fürdőszobát. Az idős hölgy időközben a konyhába ment főzni. Pazar. Takaríthatom ki megint- gondoltam. A fürdő mellet volt egy kicsi szoba, ott volt a porszívó, seprű...ilyenek. Megfogtam a megszokott kis rongyomat a másik kezemmel megmarkoltam a porszívól és a hálószobába mentem. A hálószoba az ablakok miatt különösen tágasnak tűnt. Nagyon rendes volt, a tárgyak már egy ideje nem voltak elmozdítva. Minden az eredeti helyén állt, mint egy múzeumban. Lassan és nyugodtan letöröltem a polcokat, a párkányt, mindent. Megláttam egy régi képet amit eddig még csak észre sem vettem. Egy magas, vékony barna hajú,  kék szemű lány volt a képen és a kék ruha volt rajta! emellett a kép mellett sokat álltam. Óvatosan a faliórára sandítottam. Háromnegyed tizenegy van! Kicsit megrémültem. Dolgozzunk! Szépen kiporszívóztam. Ezután fellélegeztem. Asszem megvolnék. Lezuhanyoztam, bekötöttem a sebeim egy részét, átöltöztem az új ruháimba, megfésülködtem és lassan a konyhába tipegtem. Ott egy megterített asztal várt. A nénike a tűzhelynél sürgött-forgott. Elegánsan helyet foglaltam és vártam hogy észrevegyen. Nem akartam megzavarni. Már vagy öt perce ülhettem ott, amikor türelmetlenül az órára sandítottam. Dél van. A hölgy levette a tűzhelyről a levest és egy magabiztos mozdulattal az egész kondért az asztalra helyezte. Nem szólt egy szót sem. Bólintott, hogy szedhetek. Belenéztem a kondérba, erőlevest főzött. Az nagyon finom...Előtört belőlem a gyerek és már azonnal fülig ért a szám. Teleszedtem a tányért, megköszöntem és enni kezdtem. Amikor az első kanállal megkóstoltam szinte a mennyekben jártam. Nagyon finom volt! A maradékot öt perc alatt belapátoltam hozzáteszem nem túl nőiesen. A néni halkan nevetett rajtam... A tányér mellett lévő szalvétával megtöröltem a szám és elpakoltam magam után. Már épp készültem volna mosogatni de leintett hogy ne. Hát ha nem hát nem! Mennem kellene-gondoltam. A hölgyhöz léptem, megöleltem.- Köszönöm az eddigieket! Viszont látásra -köszöntem el kedvesen. Bement a szobájába, azután a fürdőszobába és végül a hűtő tetején turkált. Valamit beletett a tatyóba- utólag kiderült azért ment a szobába- és a kezembe nyomta.
- Ez a tiéd! Jó utat kislányom!- kikísért és becsukta mögöttem az ajtót. Gyorsan beletúrtam a táskába. Benne volt egy kis csomag pogácsa.... én sosem kaptam ilyet. Hirtelen könny szökött a szemembe. Kitapintottam egy jókora csomag kötszert, zsepit és egy kis tarisznyát. Kivettem és jó alaposan szemügyre vettem. Egy kis fekete tarisznya volt arany hímzéssel. kioldottam a tetejét és a kezembe öntöttem a tartalmát. Ötszáz ékkövet számoltam. Elkerekedett a szemem! Hisz' ez ötször annyi mint amennyit ígért! Az első könny legördült az arcomon, ezt több száz követte. Isten áldja meg!-Köszönöm!- szipogtam. Végigmértem a táskát. Egy gyönyörű darab volt. Fekete, narancs és sötét türkiz színű foltokban pompázott. Letöröltem a könnyeimet. Elindultam egyenesen, az út mentén. Az idő rendkívül gyorsan telt és mire észbekaptam már a városközpontban jártam. Elsétáltam egy sötét sikátor mellett. Aztán még egy mellett. Ezt még legalább öt követte. A következőnél megálltam. Sikítást hallottam! Nekem nem kellett több. Amilyen gyorsan csak tőlem tellett beszaladtam. Egy fiatal lány állt ott és egy férfi tolvaj. A földön két teli szatyor volt. A rabló kezében egy kés volt amit a lány torkához tartott. Mindketten rám meredtek. Az egyik tekintet meglepett a másik segítségkérő volt.
- Ez mire volt jó ribanc?!- üvöltött- Ezért kinyírlak!
- Neee- visított folyamatosan a lány. Lerúgtam a két tűsarkút, összeszedtem minden erőmet és a két ember felé kezdtem szaladni- Háááááááááá- visítottam és egy ütéssel a földre terítettem a férfit. A kés kirepült a kezéből ami immáron felém repült. Láttam az élest tárgyat az arcom felé haladni... de időben elhajoltam így csak a hajam bánta egy kicsit ugyanis egy kisebb tincset kivágott a belőle. A földön ülő reszkető alakot felsegítettem. A kezébe nyomtam a szatyrait és annyit mondtam: Fuss! Én a sikátorban talált szemétből összetákoltam egy bilincs szerűséget és a konténerhez láncoltam az eszméletlen rablót. Felvettem a cipőim és mint aki jól végezte dolgát kisétáltam a sikátorból. Elindultam ugyan azon irányba, amerre eddig is mentem. Hirtelen utánam szólt valaki. Hátranéztem és az előbbi lány állt előttem.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm!- egyszerre sírt és hálálkodott.- Nagyon jó ember vagy!-Ez nem igaz. Én nem vagyok jó ember. Én egy szerencsétlen lúzer vagyok akit simán kihasználnak a gonosz emberek.
- Ez nem igaz. Ha tudnád miket tettem korábban....-sóhajtottam. Ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett.
- Mi a neved? Én Eva vagyok.- meghökkentem. El akartam kerülni a bemutatkozást.
- Reneé Tatsumi. Vagyis...Ren.- hebegtem. Ennyit a menő, nőies megjelenésről. Halkan kuncogott.
- Mivel hálálhatom meg segítséged- kérdezte.
- Azzal hogy legközelebb jobban vigyázol magadra- mondtam kissé anyáskodóan. A kis szőkeséget ez sem tántorította el.
- De tényleg!- erősködött tovább. Na jó...szükségem van egy szemüvegre mert az orromig se látok lassan. Buzi kontroll varázslat a karomon....rontja a látásom.
- Egye fene! Szükségem lenne egy szemüvegre! Tudsz benne segíteni?- felcsillant a szeme és hirtelen a szütyőjében kezdett turkálni. Kivett egy szemüveg tokot, és felém nyújtotta.
- Fogadd el az enyém! Ez egy fekete keretes varázsszemüveg. Kompenzálni képes a látásodat és százszor gyorsabban olvasol vele.- mondta mosolyogva. Ledermedve, kissé gépiesen vettem át az ajándékot. Feltettem a szemüveget.- Csodásan áll!- ujjongott.
- Köszönöm- mondtam még mindig ledöbbenve. Intett egyet.
- Szia!- és el is indult a másik irányba.
- Szi...a.-Pár percig még utána néztem. Mint valami holdkóros, aztán folytattam az utamat. Hirtelen belefutottam egy embertömegbe. Lépni is alig lehetett. Mindenki elfoglaltnak tűnt. Szerencsétlenül araszolgattam, billegtem jobbra-balra. Mindenképp ki akartam jutni a tömegből. Ami végtére sikerült is. Egy kis utcán találtam magam. Egy lélek sem volt körülöttem. Minden csendes volt és kihalt. A házat új építésűek voltak, mindenfelé kisebb-nagyobb bódék táblái álltak....de mind zárva volt. Furcsa. Ekkor hirtelen megragadta valaki a kezem. Ijedten megfordultam. Egy szintén szemüveges, zöld hajú lány állt előttem. Morcosan méregetett. A szemei résnyire össze voltak szűkülve...rendesen ijesztő látvány volt. Szívem szerint elé tartottam egy tükröt.
- Szóval te vagy az a csaj aki lopja a nevem?!- szegezte felém a kérdést és továbbra is mérgesen nézett rám. Mi baja van ennek?! Hozzá sem szóltam...
- Miért, hogy hívnak?- kérdeztem teljesen ártatlanul.
- Roxanne TATSUMI!- nyomta meg a Tatsumit. Az ereimben a vér is megfagyott. Francba. Lebuktam. De hogy kerül ez ide? Vááááááh! Most mit csináljak??????????!!!



Folyt.köv. Puszikaa :3